Sítortúra

2013.11.14 16:15

Tóbiás valóságos csatazajra ébredt ezen a decemberi kedden. Kora reggel felbolydult az egész ház. Még nem is tért teljesen magához, amikor anya nyitotta rá az ajtót és örömittasan újságolta:
- Kelj fel gyorsan, esik a hó!
Egyszeriben kitisztult minden Tóbiás agyában. Az ablakhoz rohant és a látvány lenyűgözte: vastag hótakaró pihent a tájon, minden vakító fehérbe öltözött. A házon belüli feszültséget megnyugtatóan ellenpontozta a külvilág végtelen nyugalma. E kényes egyensúlyt apa törte össze, aki először haját tépve rohangált fel-alá és bosszúsan kiáltozott:
- Ez nem lehet igaz! Pont most kell esni ennek a rohadt hónak, amikor autóval kell mennem!
Dührohama egyetlen másodperc alatt lecsillapodott, amikor kinézett az ablakon és meglátta az udvaron anyát, aki egy halom síléccel a hóna alatt nyomult a garázsból a ház felé. Először is apa torkán akadtak a bosszús szavak, majd teljes hangulatváltozás állt be nála és vigyorgó ábrázattal fordult Tóbiás felé:
- Hóhahóóó! A hétvégén megyünk síelni! - rikkantotta immár diadalittasan a családfő.
Erre megnyugodott a kis Emőke is, aki mindeddig félálomban és riadtan szemlélte az eseményeket. Most már azonban nyugodtan koncentrálhatott a hóra és máris rángatni kezdte Tóbiás pizsamáját:
- Építsünk hóembert! - sivította ellentmondást nem tűrő hangsúllyal és fülsértő hangmagasságban.
- Majd délután, most megyek a suliba - hárította el a kérést Tóbiás, akinek hirtelen kaján vigyor jelent meg amúgy szelíd ábrázatán. Ugyanis hatalmas hócsaták képe villant emlékezetébe. S ezek az emlékek a friss hóval érkező reggelen újabb értelmet adtak éppen zsákutcába tévedt életének. Rohant hát az iskolába, hogy tagja lehessen a lányokat hógolyózáporral fogadó rohamosztagok egyikének.
Emőke pedig tárcsázta a mamit, hogy jöjjön hóembert építeni. Aztán kiszaladt az udvarra és figyelte apát, amint elkeseredett küzdelmet folytat a garázs előtti jeges hóval. E viadal közben apa háromszor esett orra és kétszer hanyatt. Persze a számok nem biztos, hogy pontosak, mivel Emőke, kiscsoportos óvodás lévén, még nem tudott rendesen számolni. Az azonban bizonyos, hogy apa sok sebből vérzett, komoly végtag- és fejsérüléseket szenvedett. Mikor az utolsó hólapát is eltört és Emőke szánakozóan odanyújtotta tenyérnyi méretű és rózsaszínű homokozólapátját, apából különös, artikulátlan hangok töretek elő, amelyek hallatán Emőke jobbnak látta behúzni a csíkot a lakásba. Kihasználva az alkalmat, követte a kislány példáját Ubul, a bátor bokszer, valamint Bagira, a fehér hóban különösen fekete családi macska is.
Anya már háromszor telefonált haza a munkahelyéről, mire apának végre sikerült a kocsival elhagynia a garázst, majd kisvártatva az udvarról is kiállt és csak az utca közepén akadt el egy órácskára. Dél körül azonban már valamelyik főútról telefonált, ahol órák óta fagyoskodott egy hófúvásban megrekedt kocsisor kellős közepén.

Ilyen előzmények után nem csoda, hogy Tóbiás kicsit tartott a hétvégére tervezett síeléstől. Talán nem is ok nélkül, hiszen emlékezete szerint még soha nem voltak az építkezésből az udvaron felejtett homokrakás tetejénél magasabb hóborította dombon. Igaz azonban, hogy a nyári leértékelési akcióban mindenki testre szabott sífelszerelést és síruhát kapott. De azt komolyan egyikük sem gondolta, hogy egyszer csak elérkezik az igazság pillanata, az ítélet napja, s beköszönt a tél, leesik a hó és indulni kell bevetésre. Ám most ez mégis megtörtént.
Egyébként a lányok meghógolyózása kitűnően sikerült. A hétközi hócsaták kellőképpen kifárasztották Tóbiást, akinek kicsit elege is lett a hóból. De nem mondta, inkább hagyta, hogy sodorja az események hógörgetege.
A hétvégére méteres hó esett. Ezért aztán apa úgy döntött, hogy a legközelebbi domboldalt választják, hiszen ilyen pompás hóviszonyok mellett őrültség volna távolabbra autózni a hótorlaszokkal teli utakon. Ennek leginkább a nagyiék örültek:
- Legalább nem kell távoli kórházba járni, ha a sítúra után látni akarunk benneteket! - köszönt el tőlük a mindig vidám nagyapa. Mintha csak előre látta volna a következményeket. Pedig biztosan nem látta, mert azt a látványt nem bírták volna az idegei...

Péntek délutánra maradt az éjszakába nyúló házi síoktatás, amelyet apa vállalt magára. Igaz, még sohasem síelt, de egyszer alaposan megfigyelte a televízióban. Anya minduntalan beleszólt az előadásba, mert ugyan síelni még ő sem próbált soha, de egyik gyakorlott kolleganője néhány fontos szabályra felhívta a figyelmét. Mint kiderül azonban, ezek az ismeretek kizárólag az osztrák és olasz síparadicsomokban divatos síöltözékek és sikkes felszerelések körére terjedtek ki. Anya papír nélkül fújta az összes sportszermárka és síruházati termék nevét, de például a síléc felcsatolásáig már nem jutottak el a szőke hajú munkatársnőjével folytatott sídiskurzus során.
Tóbiás először kedvetlenül ült a másnapi túrát előkészítő tanfolyamon, csupán esetenkénti bólogatással jelezte, hogy odaadóan figyeli az eseményeket. Mikor azonban tudatosult benne, hogy senkinek fogalma sincs a síelésről, feltámadt benne a kalandvágy. Hirtelen egyfajta túlélést célzó kalandtúra körvonalai rajzolódtak ki előtte, s ráérzett a nagy lehetőségre:
- Ez igen! - gondolta kajánul. - Meglátjuk, mire megyünk!
Aztán hangosan csak ennyit mondott:
- Egy mindenkiért, mindenki egyért!
Ez a mondat olyan sikert aratott, hogy azonnal az egész csapat a magáévá tette. Tenyerüket egymáséihoz csapkodták és fennhangon rikoltották a jelmondatot, amelyet még az ablak alatt hallgatózó Ubul és Bagira is magáénak vallott ettől a pillanattól kezdve. Emőke még az ágyban is sokáig ismételgette Tóbiás híressé vált mondatát, pedig igazi értelmét nem is nagyon fogta föl.

Egész éjszaka esett és a fehér égi áldás ott tornyosult ismét a ház udvarán, a kapu előtt, az egész Bodza utcában, s mindenütt a szabad ég alatt. De már nem lehetett feladni, ezt mindannyian jól tudták. Az összetartozás élménye erősítette szívükben a kitartáshoz szükséges erőt. Reggeli után együtt hányták a havat, majd a hómezők legendás lovagjaiként vágtak neki az útnak, az ismeretlennek.
A fűtés néhány kilométer után elromlott a kocsiban, így a párás ablakokon át csak találgatni lehetett, hogy éppen hol járnak. Pontosan tájékozódni csak akkor tudtak, amikor időnként visszatolták az autót az árokból az útra. Szívük mégis repesett a boldogságtól. Mert kit érdekel a táj és az ezernyi veszély, amikor egymás tekintetében egész világokat fedezhetünk fel!
Még soha egy centit nem csúsztak léceiken, de máris a síelés bajnokának, a téli sportok odaadó hívének érezték magukat. Elszántan haladtak a szívet-lelket melengető, testet felüdítő, izmokat megedző, tüdőt tágító legendás téli sport fenséges temploma, a hófödte domboldal felé, ahol acélos sífelvonók ringatják magasba a híveket.

Tóbiás sohasem hitte volna, hogy ilyen gyenge lábakon áll. Szanaszét csúsztak a talpa alatt a lécek, s ő megannyi cirkuszi mutatványt meghazudtoló mozdulatsorozat után, általában hason folytatta útját lefelé a lejtőn.
Legelőször anya adta fel, mivel a haja állandóan összekócolódott a szélben. Döntéséhez persze az is hozzájárult, hogy mindkét bokája kificamodott, s összetört síléce egy másodperc alatt hasogatta darabokra vadonatúj, tűzpiros síruháját. Mikor elszállította a mentő, még magánál volt és egyfolytában Emőkéről kérdezte a körülötte állókat.
Azért éppen Emőkéről, mert a kislányt legutoljára akkor látta, amikor a magasfeszültségű villamos távvezeték tartóoszlopán mászott felfelé és egyfolytában azt hajtogatta:
- De magas ez a jó kis sífelvonócska!
Szerencsére azonban apa is észrevette a kislány tévedését és semmibe véve a kificamodott jobbválla okozta fájdalmat és a baloldali oldalbordák zúzódásának kellemetlenségeit, síléceit le sem véve, Emőke után mászott. A kislányt lesegítette a földre, ő azonban véletlenül rossz irányba indult el, tovább haladt fölfelé az oszlopon, s végül a tartószerkezet tetejéről a nagyfeszültségű villamosság energiája kényszerítette földre, hatalmas villámlást utánozó szikrázások kíséretében. Így további sérüléseket szerezve került kórházba, ahol nem győzte magyarázni, hogy zúzódásai csak kisebb részben származnak síbalesetből. Azt ugyanis nem tudta volna elviselni, ha betegtársai, az orvosok és a nővérek egyaránt azt gondolták volna róla, hogy nem tud bánni holmi talpára erősített csúszós lécekkel.
Mielőtt apát végleg elnyelte a mentőautó éhes gyomra, átruházta a hatalmat Tóbiásra, rábízva Emőke, az autó és az összes sífelszerelés sorsát.
Mivel azonban még jócskán volt hátra a délutánból, Tóbiás elhatározta: azért is talpon marad és lecsúszik végig a lejtőn! A domboldalnak azt a lankás részét választotta, amelyen apa és anya délelőtt már letarolták a kisebb fenyőket, a nagyobb fákat pedig szépen elgörbítették jobbra-balra. Bukdácsolva bár, de talpon maradt egy ideig. A baj pedig éppen ebből adódott, ugyanis nagyon begyorsult, s ötlete sem volt, hogy hol a fék a síléceken. Egy idő után aztán beletörődött a megváltoztathatatlanba, megadta magát a sorsnak: hatalmas sebességgel száguldott lefelé, de már nem törődött vele.
- Ha már nem tehetek ellene, legalább élvezem, amíg lehet - gondolta és kaján vigyor bontakozott ki az arcán. Ám hamarosan rá is fagyott. Mert sorsát nem kerülhette el a kalandleső, önjelölt túlélő bajnok. Ágról ágra szállt, míg végre befészkelte magát egy mókuslak melletti vastag ágra. Azt később sem állította soha, hogy kényelmesebb volt, mint otthon a meleg ágyikóban, de legalább élt. Igaz, elvesztette az eszméletét, de élt. Csak akkor tért magához, mikor óvatos kezek a mentőautóhoz vitték.
Ekkor eszébe jutott apja kérése. De vajon hol lehet a kistestvére? Se a körülötte állók, se a távolabb mozgók között nem látta Emőkét. Már majdnem feladta, amikor nem messze megpillantott egy másfél méteres hólabdát, amelyből egy síléc eleje kandikált ki.
- Éppen olyan, mint Emőke síléce - villant át az agyán, majd egy pillanat alatt felugrott, mintha darázs csípte volna meg. Odarohant az óriási hógolyóhoz és elkezdte kapirgálni. Kis segítséggel hamarosan kihámozták a hógörgetegből Emőkét, aki saját elmondása szerint, legutóbbi lesiklása alkalmával került a hógolyóba. A kisebb zúzódásokat leszámítva, csak az ijedtség okozta megrázkódtatás és a megfázás alapos gyanúja indokolta, hogy azonnal Tóbiás mellé tették a mentőbe.
Másnap már fogadhattak látogatókat, bár a nagyiék csak nagy nehezen találtak rá a betegek között a tetőtől talpig gipszruhába öltözött síbajnokokra. Anya szerint nem is volt olyan rossz a bepólyázós gönc, bár neki nem igazán áll jól a fehér...

Elérhetőség

LAPU Lap- és Könyvkiadó Bt.

lapu.bt@chello.hu

LAPU Bt.
8000 Székesfehérvár
Palotai út 122.

Mobil: 06-30-9396-632
Telefon és fax: 06-22-345-522

Keresés

© 2013 Minden jog fenntartva.

LAPU Lap- és Könyvkiadó Bt.