Miklósa Erika operaénekes

Miklósa Erika operaénekesnő sporttagozatos iskolába járt. Saját bevallása szerint mindig is rakoncátlan és pimasz gyerek volt. Négyéves korától tornázott, ötévesen már magasugró-szakedző akart lenni. Keményen dolgozott, de az egyik versenyén ugrás közben, lesérült. A zenével közelebbi kapcsolatba, középiskolás korában került.  

- Bár kilencévesen volt egy zenei kalandom. Az iskolai kórussal a rádióban léptünk fel s én szólót énekeltem. Rögtön felfigyeltek rám. De nem a hangom miatt, hanem azért, mert hisztiztem, hogy nem akarok énekelni, zavarnak a lámpák. Középiskolás koromban barátaimmal együtt esküvőkön léptünk fel: énekeltünk és verseltünk. Egyik alkalommal kénytelen voltam szólót énekelni, mert a társaim közül mindenki megbetegedett. A műsor végén odajött hozzám dr. Madai Lilla énektanár  és megkérdezte, hogy tudom-e, milyen istenadta tehetségem van az operaénekléshez? Nem tudtam, de belevágtam a tanulásába.
- Szüleid, hogyan fogadták a választásod?
- A  sportban nőttek fel, egy kicsit idegenül nézték az éneklési kísérleteimet. Amikor látták, hogy komolyan gondolom és keményen, gyorsan tanulok, mindenben támogattak. Rengeteg pénz kellett a tanulmányaimhoz, erejükön felül segítettek. Az eredménye viszont meg lett.
- Az iskolában nem akartál a középpontban lenni, de a csínyek kidolgozásában minden alkalommal központi szereplő voltál.
- Sok bosszúságot okoztunk a tanárainknak, egyik legemlékezetesebbet elmesélem. Iskoláskoromban nagy divat volt a diplomata táska. Biztos sok  Kacagóra olvasó szülei emlékszik rá. Mi, diákok menőnek hittük magunkat, ha ilyennel jártunk iskolába. A földrajztanárunk viszont nem szerette ezeket a táskákat. Gyakran feldőltek, nagy hangot adtak ki, zavarták az óra menetét. Az egyik földrajzóra előtt megszerveztük, hogy a diploma táskákat dominóelv- szerűen hozzuk működésbe. Elkezdődött a tanítás, készenlétben álltunk és a legnagyobb csöndben elindítottuk az akciót. Hatalmas zajjal, robajjal járt a kis csínytevésünk. Az ötletgazda én voltam.
(Ficsóri Erika)